Pótvizsgától a napi szintű angol üzleti tárgyalásig 1.rész

Vannak az életben meghatározó pillanatok, amelyek valami miatt bevésődnek az ember emlékei közé és soha többé nem felejti el őket. Nekem ilyen élmény volt az első angol óra Viktorral. 9. évfolyamos volt, amikor elkezdtük a közös munkát és nem akármilyen feladat állt előttünk.

Nálam az első angol óra mindig a szintfelmérésről, az aktuális helyzet és a közös cél meghatározásáról szól. Emlékszem, hogy éppen belekezdtem volna a helyzet komolyabb feltérképezésébe, amikor Viktor közbeszólt:

„Zsuzsi! A helyzet az, hogy a nullánál is mélyebben vagyok angolból és úgy gyűlölöm, ahogy van.  A baj az, hogy ebből a szarból még érettségizni is kell és nagyon kéne a kettes. Mit lehet ezzel kezdeni?”

Akkoriban nem voltam hozzászokva az ilyen direkt és határozott diákokhoz, és az igazság az, hogy egy pillanatra le is fagytam.

Ahhoz kétség sem fért, hogy a kettes meg lesz, és azt is tudtam, hogy aki ilyen keményen ki tudja mondani a dolgokat, abban van erő. A kérdés csak az volt számomra, hogy ezt az erőt hogyan hozom ki úgy belőle, hogy eredménye is legyen az angol jegyben.

A feladat és a körülmények adottak voltak: Két és fél hónap alatt fel kell tornázni az angoltudást kettes szintre, hogy sikerüljön a pótvizsga! Mindezt úgy, hogy aki velem szemben ül, az szívből utálja azt, amiről beszélek és ezt ki is mondja mindenféle kertelés nélkül.

„Hát … hajrá!” -  gondoltam magamban.

Azon a nyáron minden tudásom és kreativitásom összeszedtem, hogy segíteni tudjak. Emlékszem, hogy akkor színeztem először színes tollal szerkezeti ábrákat és úgy magyaráztam az igeidőket. Nem mindig voltam biztos benne, hogy érthetően magyaráztam, mert néha furcsa arcokat vágott, de azt egyértelműen láttam, hogy meg akarja érteni és próbálkozik. Azt hiszem, végül ezen múlt a siker.

Augusztusban átment a pótvizsgán és folytattuk a tanulást egészen az érettségiig. Nem volt könnyű, mert nem volt egyszerű a helyzet. Nagy kihívás úgy tanítani, hogy az illető nem szereti az adott tárgyat.

Márpedig Viktor nem szerette az angolt.

Ennek ellenére valamiért az esetek többségében készült az óráimra. Nem mondom, hogy zökkenőmentes volt az együttműködésünk, de végül mindig megcsinálta amit kértem.  Ha nem elsőre, akkor másodjára vagy harmadjára.

Ahogy telt az idő, sikerült megmutatnom egy másfajta nézőpontot az angollal kapcsolatban és rájött arra is, hogy van benne logika. Megtaláltuk a kapaszkodókat és ezeket felhasználva egyre ügyesebb lett. Megtanult tanulni és lassan lehitte, hogy megy ez neki!

Emlékszem, hogy az érettségi szóbeli témaköröket gyakoroltuk, amikor egyszer megjegyezte:

„Eddig nem is tudtam, hogy angolul is tudok beszélni! Nagyon király!”

Óriási sikernek éltük meg a NÉGYES angol érettségit! A mai napig szívmelengető ezt felidézni. Mondanom sem kell, hogy végtelenül büszke voltam rá, és akkor még nem is tudtam, hogy nem ezzel a sikerrel ér véget az angol pályafutása.

Néhány év múlva Viktor megkeresett és megkért, hogy segítsek a következő nagy célja megvalósításában.

De hogy mi is volt ez pontosan és milyen út vezetett a Jaguárig, azt majd Viktor meséli el a Fix Your English következő blogbejegyzésében.