“Just speak”

Mindig óriási az öröm nálunk, amikor Angliában élő barátaink hazalátogatnak, de nekem az idén valahogy még nagyobb volt a boldogság, mint általában, mert nem egyedül érkeztek. Eljött velük egyik kedves barátjuk, egyenesen Észak-Angilából, aki törzsgyökeres angol lévén egy árva szót sem tud magyarul!

 

Mindig lázba jövök, amikor angolul lehet valakivel beszélgetni, mert egyszerűen imádom, amikor használhatom a nyelvet.

 

 

Mondanom sem kell, hogy rögtön elindult a szervezkedés, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni. Jade nagyon nyitott volt minden ötletre, így még ahhoz is volt kedve, hogy elfogadja meghívásomat az iskolába, ahol tanítok, hogy magyar gyerekekkel angolul beszélgessen. Ez volt aztán az igazi boldogság!!!

 

Egyik este, amikor készültünk az iskolai beszélgetésre és tervezgettük, hogyan építjük fel a spontán szervezett „English speaking afternoon” programunkat a gyerekekkel, eléggé belemerültünk a „speaking” témába.

 

Meséltem neki arról, hogy számomra az angol tanítás egy olyan hivatás, amely során nemcsak nyelvet oktatok, hanem a tanítványaimnak azt a mentalitást is megtanítom, hogy bátran merjék használni a már meglévő tudásukat. Nem az számít, hogy ki milyen szinten van, csakis az a lényeg, hogy beszéljünk, használjuk a nyelvet! Mindegy, hogy mennyi hibával, milyen nyelvtannal, csak beszéljünk!

 

Nálunk itt Magyarországon még mindig nagyon sokan vannak abban a cipőben, hogy törekszenek a tökéletességre és miközben várják, hogy az eljöjjön, hatalmas falakat emelnek maguk elé. Az őszinte igazság az, hogy ez nem vezet sehová, hiszen a tökéletesség sosem jön el.

Még nem elég jó a nyelvtan, nem elegendő a szókincs, még nem tudok annyit, hogy beszéljek…

Sok ehhez hasonló gondolatot hallottam már, de ezek csak arra jók, hogy még magasabbra emeljék azt a bizonyos falat és ebből soha nem lesz bátor beszéd.

 

Nagy örömmel töltött el, hogy Jade is hasonlóan vélekedett a bátorságról és a beszédről, így nagyon fontosnak tartottam, hogy erről a gyerekeknek is meséljen a suliban. Mert ugye, azért más ezt az angol tanár szájából hallani és megint csak más egy „igazi” angol szájából hallani!

„Soha nem az a lényeg milyen szinten vagy, csakis az a fontos, hogy merd használni az angolod!!! Csak beszélj!”

Érdekes volt hallgatni azokat a sztorikat, amiket Jade mesélt a „lazy English”-ről, az akcentusokról és arról, hogy mennyire nem értik egymást az Egyesült Királyság különböző pontjain élő emberek.

 

Nagyon örültem amikor a program után, néhány diákommal beszélgetve felmerült bennük a következő kérdés:

 

Most akkor tényleg van értelme attól félni, hogy nem elég jó a kiejtésünk, amikor a törzsgyökeres angolok sem mindig értik meg egymást, a saját országukon belül, a saját anyanyelvüket beszélve????

 

A válasz magától értetődik: „Persze, hogy nincs!”

 

Azt gondolom, hogy ha ebből a perspektívából nézzük a dolgokat, akkor nincs más hátra, mint felgyűrni az ingujjat és hajrá! Hadd szóljon, használjuk bátran azt az angolt!!!

 

Esetleg nem értenek majd meg??? Előfordulhat, de akkor majd visszakérdeznek és ha még akkor sem megy akkor jöhet az activity és max. nevettek egy jót a szitun!

 

A bátorságról és a félelemről még egy sztorit muszáj megosztanom.

 

A napokban történt, hogy a házunk előtt éppen szálltunk ki a kocsiból, amikor egy biciklis megállt és megszólított.

Egy régi diákom anyukája volt, aki csak azért jött oda, hogy megköszönje, hogy annak idején bátorítottam a fiát és segítettem neki, hogy ledőljön az előtte lévő fal. Ez a kedves egykori tanítványom azok közé tartozott, akik egyáltalán nem mertek megszólalni.

 

Iszonyat sokat dolgoztunk azon, hogy egyáltalán kijöjjön a száján néhány angol szó.  Amikor eljutottunk odáig, hogy mert szóban felelni és már mondatokban beszélt, rendszeresen a szünetben feleltettem, mert félt, hogy ciki lesz, ha valamit nagyon rosszul mond. Szépen lassan meggyőztem, hogy nincs félni valója, nem fogják kinevetni, úgyhogy akár a többiekkel együtt, órán is felelhet.

Két év alatt nagyon hosszú utat jártunk be.

És hogy hová jutottunk el általános iskola végére?

 

8. év végén, amikor képleírást csináltunk 1-2 percig tudott adott témáról angolul beszélni folyamatosan. Olyan ügyes volt, hogy még az osztálytársai is elismerték és örömükben megtapsolták.

 

Fantasztikus pillanat volt! Ott, akkor abban a felemelő pillanatban minden benne volt. A sok sírás, kudarc, a rengeteg befektetett munka, a szóról, szóra, mondatról mondatra haladás a végén egy bátor, határozott „speaking” feladatban csúcsosodott ki.

Végtelenül büszke voltam rá, soha nem fogom elfelejteni azt a büszke arcot és az osztálytársak elismerő tekintetét, amint tapsoltak.

 

Azt gondolom, mindenki számára teljesen világos, hogy semmi extra nem történt, csak egyszerűen ledőlt a fal, mert a sok gyakorlás és bíztatás eredményeként végre elhitte magáról, hogy tud angolul és simán meg tud szólalni.

 

És képzeljétek el, hogy ez a kezdetekben nagyon bátortalan fiú pár hónapja letette a felsőfokú nyelvvizsgát (C1) és Dániába készül továbbtanulni. WOW!!!

 

Van még kérdés, vagy elkezded végre használni azt, amit tudsz?