A száraz aszat, a hagyma és a kapálás története avagy így tanított meg apukám értékelni a tanulást

Általános iskola 7. osztályában komoly gondjaim voltak a tanulással. Több tantárggyal is meggyűlt a bajom, de a félévi matek 2-es volt az, ami kiütötte a szüleimnél a biztosítékot. Folyamatosan ment a harc, hogy javítanom kell az eredményeken és végre komolyan is vehetném a tanulást. Odáig fajult a helyzet, hogy 7. év végén bejelentettem:

„Nem érdekel a tanulás, én inkább megyek kapálni a hagymaföldre!”

Mindig volt hagymánk, amióta az eszemet tudom, apukám keményen dolgozott és a földbe járás nekem természetes volt kicsi koromtól kezdve.

A hagymaszedés mindig is része volt a nyári szünetnek, de adódtak más alkalmak is, amikor apu vitt magával és a tesómmal együtt segítettünk.

Szóval 7. év végén, a továbbtanulási őrület előtt, a nagy bejelentésem után apukám csak ennyit mondott:

„Jól van kislányom, akkor kapálhatsz. Itt a nyár, lehet csinálni.”

Több alkalommal is mentem segíteni. Gazoltunk, hagymát szedtünk, nem volt unatkozás.

A sok dolog közepette volt egy nagyon emlékezetes feladatom, amit soha nem fogok elfelejteni.

Aznap a töltés alatt lévő földbe mentünk, ahol fura feladatot kaptam. Semmi más dolgom nem volt, csak annyi, hogy szedjem össze az elszáradt gazokat és hordjam ki a sor szélére kupacokba. Nagy lelkesedéssel álltam neki a dolognak és örültem neki, hogy csak ennyi a teendő. A lelkesedésem kb. 5 percig tartott, ugyanis akkor jöttem rá, hogy a hagyma nem akármilyen gazzal volt tele: aszat volt mindenhol. Ráadásul száraz.

Az első kérdésem az volt, hogy vehetek e kesztyűt. Apu csak annyit mondott, hogy ehhez a feladathoz nincs szükség kesztyűre, de egyébként sem hoztunk, szóval csak csináljam. Aki kapálni akar, annak ez nem lehet gond!

Fél óra múlva feltettem a második kérdésem: "Meddig maradunk?"

Erre a következő választ kaptam egy szigorú tekintettel: „Ameddig kész nem leszünk.” – válaszolta apukám röviden és tömören.

Nem mertem többet kérdezni, de visszabeszélni vagy véleményt nyilvánítani sem. Elvégre én akartam kapálni. Hát, megkaptam. Nem pont így képzeltem, de ez lett belőle.

Szedtem szorgalmasan a szúrós és száraz aszatot. Nesze neked kapálás! Gondoltam magamban … és még sok más cifra dolgot is, ami egy lázadó kis kamasz fejében megfordulhat. Dühös voltam és sértett. Fájt a kezem, annyira durva volt a helyzet, hogy a kezem még fel is dagadt és tele volt mindenféle szúrós nyommal. De én akartam kapálni, én választottam a tanulás helyett, szóval viseltem a következményeket.

Az aszatos kaland után újra gondoltam a kapálós - tanulós dolgot, majd szeptemberben újra bejelentést tettem: inkább tanulni fogok.

Akkor ott, azon a meleg nyári napon, a szúrós gazokat hordva jöttem rá, hogy: na, ez az, amit aztán soha nem fogok csinálni. Inkább tanulok és olyan munkát vállalok, amit szívesen csinálok és annak tuti semmi köze nem lesz se a hagymához, se a kapáláshoz és főleg nem a gazoláshoz.

Így is lett.

Csak hosszú évekkel később mesélte el apukám egy bor mellett, hogy semmi sem történt véletlen azon a nyáron. Az aszatos sztorihoz pedig még hozzá tette, hogy előző nap dikkelővel (tolikapával) végig ment a hagymán és pontosan tudta, hogy milyen lesz a száraz gaz…

Jó kis lecke volt és végül a terve is sikerült. Rávezetett, hogy a földeken a munka nagyon is kemény és egy percig ne gondoljam, hogy majd a kapálás jobb lesz, mint a tanulás. Sőt! Aki tanul, mindig több lehetőség közül választhat és ez a választás maga a szabadság!

Beláttam amit be kellett, és ezért a leckéért mindig hálás leszek!

Ma, azt csinálom, amit igazán szeretek. Megtaláltam a hivatásom, a szakmám pedig egyben a hobbim is.

Köszönet érte!